Bemutatkozás

1967 december 19-én születtem Szombathelyen. Bükön nőttem fel, ami abban az időben eléggé élhető falu volt, mára kikupálódott és fürdőváros lett belőle.

A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumba jártam, ahol 1986-ban érettségiztem. A gengszterváltás után a premontrei rend visszakapta az épületet. Ez jó kis gimnázium volt, nagyon jó alapokat kaptam matematikából. Ezt sajnos nem lehet elmondani a fizikáról, de megtanultam magamtól. Mindenkinek ajánlom Szalai Béla: Fizika c. könyvét.

Egy évnyi katonáskodás után (122 mm-es önjáró löveg irányzója voltam, a háború művészetéről nem sokat tanultam, de a jellemfejlődésemnek nem ártott a dolog: sok mai 18 évesre ráférne egy hasonló kiképzés) Szegedre kerültem a József Attila Tudományegyetemre. Ezt se így hívják ma már (hanem Szegedi Tudományegyetemnek). Mivel időközben rájöttem, hogy milyen fenemód jó dolog a fizika (ebbéli véleményem azóta se változott), fizikusnak jelentkeztem. Szegedi éveimről csak jót mondhatok, az elfogyasztott alkoholmennyiség arányban állt a befogadott tudásmennyiséggel. A maradék agysejtjeim azért elegendőnek bizonyultak, hogy 1992-ben lediplomázzak.

Már az egyetemi évek elején világos volt, hogy jobban vonz az elméleti fizika, mint a kísérleti. Barátaim ezt a gyakorlati érzék teljes hiányára vezetik vissza. Ezt én tagadom, valójában egyszerűen csak ügyetlen vagyok. A diplomamunkám témája a következő volt: GaAs/ZnSe félvezető átmenetek energiasáv-szakadásainak vizsgálata. Szép dolog volt az, és életemben először tapasztaltam meg azt az érzést, amikor hosszú-hosszú számolások után nyomsz egy entert és megjelenik a képernyőn a végeredmény: egy olyan, aminek még értelme is van. Ez volt az első igazán nagy lökés, ami elindított azon a pályán, hogy tudós legyek. Ezért soha el nem múló hála illeti témavezetőmet, Dr. Papp Györgyöt. Az Isten óvja meg jó egészségben!

Egy évnyi munkanéküliség (ami nagyon hasznosnak bizonyult, mert ekkor sikerült lenyelvvizsgázni angolból) után egy szerencsés véletlen folytán tudomást szereztem arról, hogy Veszprémben, a Veszprémi Egyetem (ezt se így hívják ma már) Fizikai Kémia Tanszékén (ez se létezik ma már abban a formában) doktoranduszt keresnek az akkor induló Ph.D. képzésben. Leszálltam a vonatról és bementem Szalai Istvánhoz, megkérdezni, hogy akkor most nem-e-lehetne-e. Lehetett. Azt hiszem, ez a pillanat fordulópont volt az életemben. Azóta tudom, hogy mit akarok: tudós akarok lenni. Hogy ez sikerül-e, azt nem az én tisztem eldönteni.

Veszprémben Dr. Liszi János volt a témavezetőm (Nyugodjon Békében!), de valójában az Istvánnal dolgoztam együtt a mindennapokban (nagyon megértettük egymást, és ez ma is így van). Megismerkedtem a fizikai kémiával, a fluidumok statisztikus mechanikájával, a különböző szimulációs módszerekkel. Sok-sok barátra tettem szert, akikkel a kapcsolatot ma is tartom, illetve hát próbálom tartani. Ez is szép időszak volt. Itt sem fogyott kevesebb alkohol, de úgy látszik, még tart az agysejtkészlet: 2.5 év után ledoktoráltam, 10 cikket sikerült ebben az időszakban összehozni, ráéreztem a siker ízére: innentől nem volt megállás, elkapott a gépszíj. 

Illetve hát volt egy kis bökkenő: állás az nem volt. Úgyhogy mit tesz ilyenkor az ember? Elmegy külföldre. 1996 májusa már Hong Kongon ért. A Hongkongi Egyetem Kémia Tanszékén kaptam posztdok állást Kwong-Yu Chan témavezetése alatt: itt ismerkedtem meg az elektromos kettősrétegekkel. Ez a munka a korábbiaktól abban különbözött, hogy a részecskéknek, amiket szimuláltam, most már töltése is volt. Ezzel beléptem az elektrosztatika szép új világába, amit persze tanul az ember az egyetemen, de fogalma sincs az egészről, amíg saját maga meg nem próbálja megoldani a Poisson-egyenletet. Ma is az inhomogén elektrolitikus rendszerek képezik a fő kutatási területemet.

Hong Kong nagyon jó volt, így visszatekintve (posztdokként a világ végén az ember néha vinnyog a magánytól). Egyrészt megismertem egy totál más kultúrát, az ember toleranciát tanul (hű, de utálom ezt a szót, el van koptatva piszkosul). Azóta is azt mondom, hogy a kínai konyha a legjobb a világon, a magyar előtt. Másrészről, K.-Y. révén megismerkedtem Douglas Hendersonnal. Ő egy nagy öregje a szakmának. Elég annyi hozzá, hogy Veszprémben a kutatómunkám azzal kezdődött, hogy a Pisti kezembe nyomott néhány cikket a Barker-Henderson perturbációelméletről (ez volt a folyadékfázisra vonatkozó első igazán sikeres elmélet).

A vele való együttműködés ma is tart, habár már 75 éves (Isten tartsa meg jó egészségben!). Nem semmi anyagból gyúrták ezt a generációt. El is kerültem hozzá Provoba posztdoknak egy évre 1998-99-ben. (Veszprémmel a kapcsolat nem szakadt meg, először egy OTKA posztdok ösztöndíjat sikerült elnyernem, majd állás is akadt, az egyik kolléga rájött, hogy ez nem neki való, így felszabadult egy státusz. No, ez a fogalom se létezik már abban a jelentésben.) Ez a Provo Utahban van, ami tudvalevőleg a mormonok állama. Ez a Provo meg valójában a legmormonabb város, sokkal inkább, mint Salt Lake City. Itt található a Brigham Young University, ami a Mormon Egyház egyeteme, a világ legnagyobb egyházi tulajdonú egyeteme. És nem is rossz egyetem, ott van az élmezőnyben, az egyház nyomja bele a pént, a mormonok szorgalmas emberek, szóval minden együtt van. A kreativitás a mai tudományban meg már nem szükséges feltétel.

A mormonokkal nekem sok bajom nem volt, aki ott lakik, azt annyira nem akarják megtéríteni. Illetve igen, de finom közvetett módszerek vannak: az olyan ideiglenesen ott tartózkodókon, mint én, ezek nem működnek. A Hendersonnal jól ment együtt a munka, azóta is ontjuk a cikkeket (most direkt összeszámoltam: 47 közös cikkünk van). De amiért különösen jó volt Utahban, az a környezet. Utah a vörös sziklák és a nemzeti parkok földjének közepén fekszik. Látnivalók minden irányban. Keletre California, északra a Yellowstone, nyugatra Colorado, délre Arizona (a Grand Canyon). És hát Utahban is rengeteg szép dolog van: az Arches és a Zion National Park, a Canyonland, a Bryce Canyon, a Capitol Reef. Ezek valamelyikét legalább egyszer látni kell.

1999-ben elhelyezkedtem a Fizikai Kémia Tanszéken, mint tanársegéd. Azóta gyakorlatilag kisebb-nagyobb megszakításokkal ott dolgozom. A kisebb megszakításokat a gyakori külföldi utak jelentetik (ezt a szöveget is Chicagoban gépelem). A Hendersonhoz is gyakran visszatértem, és 2000 az a dátum, amikor megismerkedtem az ioncsatornákkal és kialakult egy azóta is virágzó együttműködés Bob Eisenberggel (a chicagoi Rush University Medical Center Élettan tanszékén), Wolfgang Nonnerrel (a University of Miami Miller School of Medicine Élettan és Biofizika tanszékén) és Dirk Gillespievel (ő most Chicagoban van a Rushon, de Wolfgangnál volt posztdok). A nagyobb megszakítást azt jelentette, hogy 2005 és 2008 között 2.5 évet Chicagoban a Rushon töltöttem ezekkel az emberekkel dolgozva együtt. Ez megintcsak egy szakmailag meghatározó időszaka az életemnek. Az ioncsatornák borzasztó érdekes kis molekuláris gépezetek, ott vannak mindenhol, és a gyógyszerek egy tekintélyes része is úgy működik, hogy ezeket blokkolja. Ma a kutatásaim homlokterében ezek állnak.

2008 júniusa óta újra az egyre fogyatkozó Fizikai Kémia Tanszéken húzom az igát.